GUALBERT SZENT JÁNOS RENDALAPÍTÓ
Giovanni Gualberto 995/1000 körül született Firenzében a Visdomini
család sarjaként. Mint katona, találkozott egy rokonának gyilkosával,
aki letérdelt előtte az úton, és karjaival kereszt jelét formálva
kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és kora szokása szerint
meg kellett volna ölnie, rokonságán pedig bosszút kellett volna állnia,
nem vette el a gyilkos életét.
Amikor röviddel ezután belépett egy
templomba, hogy imádkozzék, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a
fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte irgalmas gesztusát. János erre
elhatározta, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának
szenteli. Ezt követően a firenzei San Miniato bencés apátságban
fogadalmat tett.
Amikor néhány évvel később meghalt az apát, utódja pedig megvásárolta
hivatalát Firenze érsekétől, Jánosnak lelkiismereti nehézséget okozott,
hogy simóniás apátnak kell engedelmeskednie. Egy Teuzo nevű firenzei
remete azt tanácsolta neki, hagyja el a kolostort. Ekkor János az
Arezzo melletti Camaldoliba ment, hogy csatlakozzék a remetéknek ahhoz
a kis közösségéhez, amelyet Szent Romuáld nem sokkal azelőtt alapított. Itt a Szentlélektől azt a különleges megbízatást kapta, hogy alakítsa
ki saját közösségét.
Vallombrosába indult hát, ahol Romuáld néhány
évvel azelőtt remeteséget alapított a Szent Hilárius kolostor
apátnőjének, Ittának a földjén. Két remetét talált még ott, majd
hamarosan új tanítványok csatlakoztak hozzá. Camaldoli mintára
szervezte meg a közösséget, amelynek a priorja lett. A szerzetesek
száma egyre gyarapodott, János egészsége viszont romlott, ezért mint
priort tehermentesítették mindennapos adminisztrációs kötelezettségei
súlyától.
1038 körül a közösség azt a földet, amelyen élt, ajándékba kapta Itta
apátnőtől; Jánost szabályszerűen Vallombrosa apátjává választották. A közösség Szent Benedek regulája,
valamint a kiegészítő szabályzatok szerint élt, amelyeket János
állított össze a regula szellemében. Az élet Vallombrosában nagyon
szigorú volt: a kórustestvérek szigorú klauzúrában éltek és nem kevésbé
szigorúak voltak a táplálkozásra, ruházatra, fegyelemre, hallgatásra
vonatkozó utasítások.
Amikor a vallombrosai közösség szentségének híre ment, megkérték
Jánost, hogy reformáljon meg egyes meglévő kolostorokat, és alapítson
újakat, így például Moschetát, Passignanót és a Firenze melletti Szent
Salviust. E házak ugyanolyan regula szerint éltek, mint az anyaház,
apátjaik pedig a vallombrosai apát alá voltak rendelve, aki ilyképpen a
vallombrosai rend általános apátja lett. János elrendelte a szürke
habitus viselését, hogy Vallombrosa szerzeteseit már a ruházatukról meg
lehessen különböztetni a fekete bencésektől és a fehér kamalduliaktól.
János különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt.
Számukra menedékházakat csatoltak minden vallombrosai kolostorhoz,
János pedig felszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki se
engedje el üres kézzel Krisztus szegényét; 'inkább Istenbe vessék
bizalmukat, mint a tele magtárba'. Az ő idejében nagyon szegény volt a
rend, és a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János
alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket
táplálhassa. János minden erejével támogatta a reformapátságot abban a
törekvésében, hogy emelje a papság erkölcseit. A világi papokat is arra
ösztönözte, hogy közösségben éljenek, és így könnyebben
megvalósíthassák a cölibátust. Fő törekvése mégis a simónia elleni
harcra irányult.
Mivel a San Miniátót egy simóniás apát kinevezése
elleni tiltakozásul hagyta el, nem meglepő, hogy ő lett az ellenállás
magva Petrus Mezzabarbával szemben, aki II. Sándor pápától (1061-1073)
megvásárolta a firenzei püspökséget. A püspök felbőszült a
vallombrosaiak részéről őt ért bírálat miatt, és megparancsolta
embereinek, hogy a Szent Salvius kolostort égessék fel, hogy ezzel a
szerzeteseket elhallgattassa. Ez a gaztett azonban csak még inkább
fokozta az ellenállást, úgyhogy végül háromezer firenzei a városi
tanács vezetésével felszólította a vallombrosaiakat, hogy a püspök
elleni vádjukat vessék alá tűzpróbának. A rend egy szerzetese sikerrel
kiállta ezt az ítéletet, ekkor a pápához küldték, aki azután Petrus
Mezzabarbát elmozdította a hivatalából.
Ez a küzdelem egész Itáliában megalapozta Jánosnak azt a hírét, hogy
ő az egyházreform előharcosa. Élete vége felé pedig a milánóiak arra
kérték, hogy küldjön papokat az egyházmegyéjükbe, mert nem akarták a
szentségeket elfogadni olyan papoktól, akiket simóniás püspök szentelt
fel. János teljesítette kérésüket, és néhány novíciusát Todi püspöke
pappá szentelte, hogy kiszolgáltathassák a szentségeket. János, mielőtt
szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei
alatt azonban közössége tagjaival felolvastatta magának az egyházatyák
írásait, és így mély lelki tudásra tett szert. Halálos ágyán a
testvérek oktatást kértek tőle a szeretetről. Ez a homíliája
fennmaradt.
1073. július 12-én halt meg a passignanói San Michele Archangelo
kolostorban. III. Celesztin pápa 1193-ban avatta szentté.
'Istenünk, te szent Fiad megaláztatása által fölemelted az elesett
emberiséget. Adj szent örömet nekünk, akiket kiragadtál a bűn
szolgaságából, és fogadj be egykor az örök boldogságba. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.' Amen.
Forrás ~ Internet